A Kádár-korszak magyar jazztörténetét vizsgáló tudományos tanulmányok sorában ezúttal Székesfehérvár jazzkultúrájával, az Alba Regia fesztiválok történetével foglalkozik lapunk főszerkesztője, Retkes Attila zenetörténész.

Retkes Artila / Gramofon.hu

A modern magyar jazz születése idején, az 1960-as évek elején Székesfehérváron még nem alakult ki önálló jazzélet. Legfeljebb jazzes elemeket is hordozó szórakoztatózenét, esetleg a swing-korszak vagy a dixieland-repertoár amerikai örökzöldjeit lehetett hallani a Vasutas Kultúrotthonban, a Fő utcán található Zenés cukrászdában, a Barátság presszóban, illetve az Öreghegyi Művelődési Házban. A honvédséghez tartozó Helyőrségi Koncert Fúvószenekar repertoárjában is felbukkantak jazzes hatású kompozíciók – különösen akkor, ha egy-egy ismertebb budapesti muzsikus sorkatonaként a városba került. A székesfehérvári jazzklub 1970-ben, Kemenes Zsolt megyei ügyész (amatőr jazztrombitás) kezdeményezésére, Juhász Előd zenetörténész vezetésével alakult meg, az Építők Művelődési Házában. Havonta tartott összejöveteleik programját elsősorban lemez- és magnóhallgatás, film- és diavetítés alkotta; élő koncertet csupán néhány alkalommal rendeztek. 1975-ben három helyi klubtag – Kolozsváry Kende, Márkus József és Sárközi Gábor – vette át a programok szervezését; ekkor már hetente találkoztak a Velinszky László Ifjúsági és Úttörőházban, és gyakoribbá váltak a klubkoncertek.⁽¹⁾

A rövid történeti vázlat alapján is nyilvánvaló: kulturális tényezők, tisztán szakmai szempontok nem indokolták, hogy éppen Székesfehérváron jöjjön létre a magyar jazzélet első decentruma, és 1967-ben itt szülessen meg az Alba Regia Interjazz Fesztivál. A váratlan döntés okait – levéltári és sajtódokumentáció teljes hiányában⁽²⁾ – csak találgatni lehet. Az egyik tényező bizonyosan politikai természetű: a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSzMP) 1966. november 28. és december 3. között tartotta IX. kongresszusát, amelyen a kommunista állampárt Központi Bizottságának első titkára, Kádár János felszólalásaiban többször is a decentralizáció jelentőségét hangsúlyozta. A kongresszus jegyzőkönyvéből⁽³⁾kiderül, hogy a túlzott fővároscentrikusság enyhítésének – a párt szándéka szerint – az egyes szakpolitikai területekre (így a művelődéspolitikára) is ki kellett terjednie. A másik tényező Budapest és Székesfehérvár földrajzi közelsége, amely lehetővé tette, hogy a fesztiválon fellépő hazai és külföldi művészek, illetve a jazz műfaja iránt érdeklődő – ekkor még meglehetősen szűk – közönség könnyen és gyorsan eljusson Fejér megye székhelyére. Adott volt továbbá Székesfehérvár évenként – május hónapban – megrendezett kulturális programsorozata, az Alba Regia Napok, amelynek kínálatába szervesen beilleszkedhetett az új jazzfesztivál. És végül: a város teátrumának, a néhány évvel korábban felújított és újranyitott Vörösmarty Színháznak ekkor még nem volt állandó társulata⁽⁴⁾, így elsősorban befogadóhelyként működött; és a populáris zenei műfajok hazai fejlődésének irányát döntően befolyásoló Magyar Rádió – a Tessék választani! című könnyűzenei fesztivál kapcsán – már élt is ezzel a lehetőséggel.

Az első évek folyamatai (1967–1969)

Az I. Alba Regia Interjazz Fesztivált 1967. május 8-10. között rendezték meg a Vörösmarty Színházban. A szervezést teljes egészében a Magyar Rádió vállalta magára: a Székesfehérváron bemutatott program jelentős része – néhány nap különbséggel – a Rádió 22-es stúdiójában rendezett, élőben sugárzott gálakoncerten is elhangzott.⁽⁵⁾ A fesztivál anyagi hátterét a város állami nagyvállalata, a Videoton jogelőde, a Villamossági, Televízió és Rádiókészülékek Gyára (VTRGY) biztosította, amely ezekben az években éppen fellendülőben volt, s így – hazai viszonylatban legalábbis – jelentős összeget fordíthatott reklámra és kommunikációra.⁽⁶⁾ A Vörösmarty Színház heterogén programkínálatát jelzi, hogy a háromnapos jazzfesztivált Pirandello: A csörgősipka című komédiájának – amely a Nemzeti Színház vendégjátéka volt Berek Kati, Mészáros Ági és Kálmán György főszereplésével – előadásai, illetve Noël Coward: Akt hegedűvel című vígjátékának bemutatója között rendezték meg.

Az első fesztiválon a legnagyobb sikert a kiváló romániai magyar zongorista, Kőrössy János (Ianci Korossy)⁽⁷⁾ aratta. Az ekkor negyvenes évei elején járó muzsikusnak a csehszlovák Supraphon kiadónál megjelent lemezét⁽⁸⁾ már itthon is jól ismerték, és swinges lüktetésű, de túlnyomórészt mégis a modern hard bop stílusjegyeiből építkező, leginkább Erroll Garnerre emlékeztető zongorajátéka nagy népszerűségnek örvendett a hazai jazzbarátok körében. A magyarországi jazzélet meghatározó szereplői közül zenekarvezetőként mutatkozott be Székesfehérváron Deseő Csaba, Kovács Andor, Kovács Gyula és Tomsits Rudolf. A meghívott külföldi vendégek nem tartoztak a műfaj sztárjai közé: a grazi Universität für Musik und darstellende Kunst növendékeiből alakult We Four zenekar, illetve a svájci dobos-ütőhangszeres, Pierre Favre⁽⁹⁾ kvartettje mellett egy leningrádi dixieland-zenekar, a Gamma lépett színpadra. Tódor János visszaemlékezése szerint az olcsó (20 forintos) jegyárak ellenére még május 10-i gálaesten és az azt követő jam session-ön is „meglehetősen foghíjas” volt a közönség. „A jazz akkoriban még korántsem volt a tömegek rajongásának tárgya (…) A fehérvári fiatalok az idő tájt a beat-zenére indultak be, s alig két héttel a jazzfesztivál után az angol Nashville Teens⁽¹⁰⁾ koncertjén (no meg a színház plüss-ülésein) próbálgatták oroszlánkörmeiket.”⁽¹¹⁾

Az 1968. évi székesfehérvári jazzfesztivál (május 8-11.) – amelyet ugyancsak a Magyar Rádió rendezett – az előző évinél lényegesen nagyobb érdeklődés mellett, a jazz változatos stílusirányzatait képviselő külföldi művészek közreműködésével zajlott.⁽¹²⁾ A kölni Westdeutscher Rundfunk – rádiós feladatai mellett Európa-szerte turnézó – big bandjét a karmester, Kurt Edelhagen⁽¹³⁾ néhány amerikai fúvóssal – köztük a később világszerte ismertté vált Benny Bailey⁽¹⁴⁾ trombitással – erősítette meg. A bolgár Jazz Fokus 65 zenekar zongoristája, Milcho Leviev⁽¹⁵⁾ később ugyancsak az Egyesült Államokban aratta legnagyobb sikereit, amikor a világhírű altszaxofonos, Art Pepper⁽¹⁶⁾ hívta meg kvartettjébe. A Jazz Fokus 65 fuvolistája, Simeon Sterev a hetvenes-nyolcvanas években bejárta egész Európát – elsősorban avantgárd és free jazz produkciókban vett részt. A brit klarinétos, Monty Sunshine⁽¹⁷⁾ viszont már székesfehérvári szereplése idején világszerte elismert előadó volt, hiszen 1959-ben ő játszotta a Chris Barber Jazz Band⁽¹⁸⁾ több millió példányban eladott slágere, a Petite Fleure szólóját. Fodor Lajos az Esti Hírlapban megjelent kritikájában megállapította: a meghívott külföldi szólisták és zenekarok „olyan finoman válogatott programot alkottak, melyre (jó propaganda esetén) zarándokolniuk kellett volna a jazzrajongóknak a világ minden tájáról.” Másrészt kiemelte, hogy „a magyar muzsikusok java, mindenekelőtt a rádió jazzversenyének győztese, a Pege kvartett, teljesen egyenrangú partnere volt a külföldi kollégáknak.”⁽¹⁹⁾

Az 1969. évi, ezúttal már Videoton Interjazz Fesztivál néven megrendezett programsorozatra (május 20-23.) – az Interkoncert közreműködésével – két világsztárt hívott meg a Magyar Rádió: Johnny Griffin amerikai szaxofonost⁽²⁰⁾ és Maynard Ferguson kanadai trombitást⁽²¹⁾. Márkus József – harminckét évvel későbbi – értékelése szerint „Griffin játéka a minden szélsőségtől mentes, modern mainstream tenorszaxofonozás iskolapéldája. Talán az egyetlen Sonny Rollins, aki a kettejük fénykorában, az ötvenes-hatvanas években népszerűség tekintetében megelőzte őt, de én inkább úgy gondolom: egyenértékűek. (…) John Coltrane-nel összemérni pedig értelmetlen dolog: ő egy új irányt alapozott meg, ami a későbbi évtizedekben is hatott, és máig is kihat a kreatív szaxofonosok ezreire. Ezzel szemben Griffin és Rollins az állandóságot, a tökéletességre való törekvést jelképezik máig is, és a hagyományokat, melyekhez mindig visszanyúlhatunk.”⁽²²⁾ Griffin kvartettjének⁽²³⁾ koncertjén – Márton Attila visszaemlékezése szerint – „nagy ívű, 15-20 perces előadásban hallhattuk az ezerszer játszott standardeket – persze így még sohasem (…) Ez volt az első alkalom, amikor igazi modern jazz hangzott fel hazai színpadon, avatott, világszínvonalú előadásban. (…) Az egyetlen bánatunk az volt, hogy az ilyen fesztiválokra jellemzően (…) megszabott idő állt rendelkezésére minden szereplőnek, így aztán minden lelkesedés ellenére be kellett fejezniük. A rádiófelvételek tanúsága szerint mindössze 68 perc volt a kvartett játékideje.”⁽²⁴⁾

Maynard Ferguson koncertje (1969. május 22.)⁽²⁵⁾ volt az első székesfehérvári jazz-esemény, amelyre teljesen megtelt a Vörösmarty Színház 1150 főt befogadó nézőtere. Ebben – a műfaj iránti, lassan növekvő érdeklődés és a fővárosból érkező jazzbarátok jelentős száma mellett –az is szerepet játszhatott, hogy a fesztivál programjaira továbbra is mindössze 20 forintért lehetett napijegyet váltani.⁽²⁶⁾ Márkus József beszámolója szerint Ferguson „a várakozásnak megfelelően virtuóz be-bop stílusban játszott, amelyre egyrészt sok hangból álló futamok a jellemzőek; továbbá, ami Maynard igazi tudománya: könnyedén játszik igen magas hangokat. (…) Egyik-másik jazz-szakember tréfásan sztratoszférikus trombitásnak nevezte annak idején Fergusont. Nem volt sok ismerős darab a műsorban. A Summertime-ra⁽²⁷⁾ emlékszem: sok szabad kadenciával játszott a trombitás.”⁽²⁸⁾ Márton Attila visszaemlékezése szerint Ferguson, „ahogyan az egy harsány észak-amerikai zenészhez illik, tarka sállal a nyakában jött a színpadra, széles mozdulatokkal lóbálta a hangszerét és szemlátomást élvezte az ünneplést (…) Maynard trombitaszólóit nemcsak óriási taps, de valóságos felhördülés követte, mert ilyet itthon még senki sem látott-hallott élőben. Emellett remekül valve trombonozott, azaz billentyűs pozanon is játszott.”⁽²⁹⁾

A két világsztár mellett kevesebb figyelem övezte a négynapos fesztivál további produkcióit, pedig tizenkét országból több mint száz muzsikus lépett fel Székesfehérváron, s ezzel a Videoton Interjazz a kelet-európai régió (és a volt szocialista országok) egyik legjelentősebb jazzfesztiváljává nőtte ki magát. Az egykori Jugoszláviából két zenekar érkezett: a Ljubljanai Rádió és Televízió big bandje, valamint a Zágrábi Rádió kvintettje, amelynek szólistája a Magyarországon később visszatérő vendégnek számító vibrafonos, Bosko Petrovic volt. Az NDK-ból érkező Günther Hörig⁽³⁰⁾ együttese tradicionális dixielandet játszott; Dave Pike amerikai vibrafonos⁽³¹⁾ és Volker Kriegel NSZK-beli gitáros⁽³²⁾ közös zenekara a fúziós jazz-rock legkorábbi áramlatát képviselte; a japán Mitsuaki Kanno⁽³³⁾ kvintettje az amerikai örökzöldeket távol-keleti kolorittal ötvözte; míg a kiváló francia zongorista, Martial Solal a jazzben megszokott bőgő-dob kíséret helyett két nagybőgőssel játszott bensőséges kamara-jazzt. A fesztivál hazai közreműködői a Magyar Rádió harmadszor megrendezett jazzversenyének döntősei voltak. A rádió zenei főosztályának nagydíját Tomsits Rudolf kvartettje, az Országos Szórakoztatózenei Központ (OSZK) díját Pege Aladár kvartettjének két tagja – Kovács Andor (gitár) és Lakatos Pecek Géza (dob) – kapta. A városi tanács által felajánlott Alba Regia díjakat Pege Aladár együttese, a Gonda János–Richard Kruza Quartett és a Benkó Dixieland Band vehette át. A Rádió és Televízió Újság a fesztivál legjobb szólistájának Pege Aladárt választotta, az Országos Rendező Iroda (ORI) különdíját pedig Kovács Andor zenekara, a Hot Club Budapest nyerte el.⁽³⁴⁾

A Videoton Interjazz Fesztivál virágkora (1970–1972)

Az 1969. évi programban fellépő világsztárok – mindenekelőtt Johnny Griffin és Maynard Ferguson – megalapozták a székesfehérvári fesztivál iránti hazai és nemzetközi érdeklődést. Az 1970 és 1972 közötti időszakban a Videoton Interjazz Fesztivál programkínálata már összemérhető volt az évtizedes múlttal rendelkező csehszlovákiai (Karlovy Vary) és lengyelországi (Sopot) jazzfesztiválokkal. Ennek megfelelően a közönség összetétele is megváltozott: a budapesti és a helyi jazzbarátok mellett mind többen érkeztek az egykori szocialista országokból.

Az 1970. évi fesztivál (május 14-16.) műfajtörténeti szempontból legfontosabb produkciója a Modern Jazz Quartet egykori dobosa, Kenny Clarke⁽³⁵⁾ és a Párizsban élő belga zongorista, Francy (Francois) Bolland⁽³⁶⁾ big bandjének koncertje volt. Ez a zenekar szinte kizárólag szólista-kvalitású, nemzetközi hírű muzsikusokból állt: a szaxofon szólamban többek között Johnny Griffin és a legendás Ronnie Scott⁽³⁷⁾, a trombitások között Benny Bailey és Art Farmer⁽³⁸⁾ játszott. A big band Pernye András értékelése szerint „alapvetően megváltoztatott és felülmúlt minden képzetet, amely eddig a nagyzenekari jazzről kialakult. (…) Végeredményben nem ragaszkodnak a nagyzenekari játékmódhoz. Egy-egy számuk úgy áll össze, hogy először is együttesen bemutatják a témát, méghozzá fantasztikusan kimunkált, ellenpontos felrakásban, azután következnek a szólisták, majd egy-két periódusnyi nagyzenekari közjáték, újból szólisták, végül pedig téma-visszatérés. (…) Scott és Griffin, valamint egy fiatal európai tenorszaxofonos adta elő e csodálatos zenekar egyik csúcsprodukcióját. Mindhárman egy-egy fantasztikus improvizációt játszottak, majd együttesen improvizáltak olyan módon, hogy az egyikük bizonyos feladványt játszott, amit a másiknak és harmadiknak utána kellett játszania. Mindez egy végsőkig feszített bebop-ritmusban zajlott. Aki ezt hallotta, valamit megérezhetett a jazzművészet magasrendű játékosságából, amely ugyanakkor a humorban nem ismer tréfát.”⁽³⁹⁾

A tradicionális jazzt a fesztiválon – a hazai Benkó Dixieland Band mellett – egy brit és egy ausztrál zenekar (Chris Barber’s Jazz & Blues Band, Red Onion Jazz Band) képviselte. Chris Barber – aki zenekarával már a modern magyar jazz megszületésének évében, 1962-ben fellépett Pécsett és Miskolcon⁽⁴⁰⁾ – stilárisan igen változatos repertoárt hozott Székesfehérvárra. Márkus József visszaemlékezése szerint „bemelegítésként New Orleans-i slágerekkel kezdték, aztán jöttek spirituálék (Over the Gloryland), majd szép lassan előkerültek a megújulásra jellemző soul-funky számok az Adderley-repertoárból – természetesen saját ízlésben átdolgozva. (…) Mindenen túltett a szenzációs délszláv folk-feldolgozás (Barber így konferálta: Yugoslavic Folk Song) – Hubava-zabava címmel. Ennek a metrikus bonyolultsága még Brubeck Török rondójáét is felülmúlja: egymás után 5/8, 7/8 és 9/8, és a további sorokban is ugyanúgy sorakozik egymás után a három különböző metrumú ütem.”⁽⁴¹⁾ A Red Onion Jazz Bandről ugyanakkor Márkus megjegyzi: „a zenekar játékában és külsőségeiben is (plakátok, öltözködés) szinte élő múzeumként őrizte a régi időket. Ők is fejlődtek, változtak, de mintegy negyven évvel lemaradva. Ennyi késéssel követték a stílusok változását. A fehérvári fesztiválon éppen a harmincas évek elejénél tartottak; már túl voltak Ellington Cotton Club-beli dzsungel-korszakán, éppen ezért tubajátékosukat, Bill Morrist a bőgős Conrad Joyce-ra cserélték, aki értett a korai swing-bőgőzéshez, de azért tubázni is tudott.”⁽⁴²⁾

A fesztiválon a hazai jazzéletet az elsőként színpadra lépő Pege Aladár kvartettje, illetve Tomsits Rudolf kvartettje, Csík Gusztáv triója, a Do You Do vokál⁽⁴³⁾, a Deseő Csaba vendégjátékával kiegészült Kovács Andor Quartet, valamint Gonda János és Kruza Richárd kvartettje képviselte. Az egykori szocialista országokból érkezett a Studio IV Sextet (NDK)⁽⁴⁴⁾, a populáris jazzt játszó Mladi levi (Jugoszlávia)⁽⁴⁵⁾ és az Európa-szerte sikerrel koncertező NOVI Singers (Lengyelország)⁽⁴⁶⁾. A Fejér Megyei Hírlapban a fesztiválról beszámoló Torday Aliz szerint „a kezdeti hűvös hangulat, a tévéközvetítés miatti pontos kezdés, az elhelyezkedni igyekvés a nézőtéren még az olyan tapasztalt és jeles jazzmuzsikus, mint Pege számára sem volt ihltő forrás.” A Tomsits Quartet esetében „a tudatos fegyelem sajnos a téma teljes kibontakozásának rovására ment. Az utolsó számban előadott improvizáció egyes elemei már tudtak az érzelmi hangulatkeltés erejével hatni, de a mindvégig uralkodó feszes tartás megakadályozta a teljes azonosulás élményét.” A Studio IV Sextet pedig „nem is igazi jazzt játszott. Számunkra ez a zene formákba merevedett, kottafejekben realizálódott. Precíz, fúvósokra épített együttesük nem tudta magával ragadni a közönséget, mert kívül maradt az alkotási folyamaton, nem vált annak részesévé.”⁽⁴⁷⁾

A különböző elnevezéssel (Alba Regia, Videoton, Interjazz) megtartott székesfehérvári fesztiválok 1971 és 1989 közötti történetének, fellépőinek adatszerű ismertetését – a Debreceni Jazznapok krónikájához hasonlóan – nem tartjuk indokoltnak és szükségesnek. A korabeli plakátok, műsorfüzetek mellett a Fejér Megyei Hírlap – terjedelmes és sokszor igen hozzáértően, változatosan megírt – cikkei árnyalt képet adnak a fesztiválon megjelenő stílusirányzatokról, és különösen a hazai, illetve az egykori szocialista országokból érkezett muzsikusok produkcióiról. A székesfehérvári jazzélet krónikása, Márkus József⁽⁴⁸⁾ szisztematikusan gyűjtötte a fesztiválra vonatkozó dokumentumokat (az országos és a helyi sajtóban megjelent cikkeket, fényképeket), saját visszaemlékezéseit pedig önálló sorozatban jelentette meg a JazzMa internetes portálon. E témakörben hasznos összefoglalás Tódor Jánosnak a székesfehérvári jazzfesztiválok három és fél évtizedes történetét áttekintő írása is.⁽⁴⁹⁾ A fejezet további részében így elsősorban műfajtörténeti, illetve zeneszociológiai szempontból releváns jelenségekkel foglalkozunk.

1971-ben – a műfaj tengerentúli és nyugat-európai folyamatait követve – Magyarországon is megjelent a free jazz, amelyet a székesfehérvári fesztiválon (május 13-15.) a John Surman brit szaxofonos⁽⁵⁰⁾ által vezetett The Trio (Barre Philips⁽⁵¹⁾ – bőgő, Stu Martin⁽⁵²⁾ – dob) képviselt. Az előző években Johnny Griffin, Maynard Ferguson, Monty Sunshine, Chris Barber és a Kenny Clarke–Francy Boland Big Band zenéjét – vagyis a háború előtti swingkorszakban, illetve az ötvenes évek cool és bebop stílusában gyökerező produkciókat – lelkesen ünneplő közönséget erősen megosztotta Surman és zenésztársainak játéka. Márton Attila visszaemlékezése szerint „nem voltak elhatárolható témák, felismerhető dallamok, amelyekhez szoktunk, hanem csaknem végtelennek tűnő improvizációk, amelyek azonban a helyszínen, az orrunk előtt születve hihetetlen hatást gyakoroltak azokra, akik megsejtették benne azt a szabadságot, amit a nyugati világ intellektuális körei is hiányoltak, nem beszélve a szó szerint bezárt keleti táborról. Ezért aztán a közönség soraiban is kétféle reakciót váltott ki a produkció: vagy a kritikátlan lelkesedést vagy pedig a teljes elutasítást.”⁽⁵³⁾

A Film-Színház-Muzsika szerzője, Lovas Gyula szerint „úgy tűnt, hogy még a televízió és a rendezők körében is meglepetést keltett a kisegyüttesnek a free jazz-hez közelítő játékfelfogása. Az értetlenség okát pedig nem a trió játékában kell keresni, a probléma inkább abból adódik, hogy a magyar hallgatóközönség nagyobb része csak az ötvenes évek már klasszikusnak mondható irányzatát ismeri és kedveli.”⁽⁵⁴⁾ Ezt a lapnak nyilatkozó Stu Martin is megerősítette, amikor úgy fogalmazott: „Bizonyára az összeállítás és a free jazz hangvétele volt szokatlan. Mégis érdemes volt megnyitni a kaput, hogy legközelebb a hasonló stílust játszó együttes már könnyebben találjon kontaktust a közönséggel.”⁽⁵⁵⁾ A Fejér Megyei Hírlap kritikusa, Sárközi Gábor szerint „John Surman Triójáról írni a legnehezebb. Szinte nem lehet másként fogalmazni: a közönség elkábult a zenéjétől – és meghökkentő öltözéküktől. (…) Ebben a zenében az ilyen fogalmaknak: téma, dallam, egyenletes ritmuslüktetés – nincs értelme. Hogy a közönség miért fogadta olyan lelkesedéssel? Nálunk ilyen még nem volt. Egy biztos: a jazz jövője nem ez.”⁽⁵⁶⁾ Márkus József ezzel szemben úgy emlékszik, „aligha láttam-hallottam mindaddig olyan őszinte átéléssel, hittel és meggyőző erővel játszani ilyanfajta zenét, mint azt ők tették annak idején.”⁽⁵⁷⁾

A fesztivál visszatérő vendégművészei közül 1971-ben is jelentős sikert aratott Francy (Francois) Boland, aki ezúttal a francia nyelvű svájci közszolgálati rádió, a Suisse Romande big band-jellegű, de kisebb létszámú (tizenkét tagú) jazzegyüttesével érkezett Székesfehérvárra. Márkus József úgy véli, „amellett, hogy számos kitűnő improvizációt hallhattunk (…), mégis meg kell kockáztatnom azt a meglehetősen negatív minősítést is, hogy többségében amolyan entellektüel-zenét, előre kimódolt, kicsit sznobisztikus jazzt hallhattunk, ahol a spontaneitás valamelyest háttérbe szorul.”⁽⁵⁸⁾ Az egy évvel korábban a Kenny Clarke–Francy Boland big banddel turnézó brit tenorszaxofonos, Ronnie Scott ezúttal saját triójával (Mike Carr – orgona, Tony Crombie – dob) érkezett a Vörösmarty Színházba. Sárközi Gábor értékelése szerint ez a zenekar „játszotta a legigényesebb, ízig-vérig modern jazzmuzsikát. Scott (…) igen jól képzett muzsikus, improvizációi technikásak, és ami a legfontosabb: végig érezzük a témát, és figyelmünket leköti, sohasem unalmas.”⁽⁵⁹⁾A tradicionális jazz képviselői közül kiemelkedett Champion Jack Dupree amerikai boogie-woogie zongorista és bluesénekes⁽⁶⁰⁾, aki egyszemélyes show-műsorával egy letűnt kor hangzó dokumentumát, az 1920-as évek New Orleans-i mulatóinak atmoszféráját hozta el Magyarországra.

Az 1972-es Alba Regia Videoton Nemzetközi Jazzfesztivál (június 2-4.) csaknem száz művészt felvonultató programkínálatát műfajtörténeti szempontból Keith Jarrett⁽⁶¹⁾ triója, míg zeneszociológiai aspektusból Zoller Attila⁽⁶²⁾ koncertje tette emlékezetessé. Aligha vitatható, hogy Keith Jarrett a 20. század utolsó évtizedeinek egyik legjelentősebb és legprogresszívebb jazzmuzsikusa. Gonda János elemzése szerint „komponál szimfonikus zenét és jazzt, vezényel, szopránszaxofonozik, klasszikus zenei zongorakoncerteket ad, improvizál szólisztikusan és jazzt játszik combóban. Valamennyi közül két utóbbi tevékenysége a legjelentősebb. Improvizációs szólókoncertjein bontakozik ki leginkább Jarrett zenei világának összetettsége és színgazdagsága. Ebben a késő romantikus, impresszionista és modern zene hatásától a nyugat-indiai, latin és afrikai ritmikáig sok minden megtalálható. Néha egyszerű, diatonikus harmóniákkal építkezik, máskor szüntelenül tekergő, modulatorikus bolyongásba fog, ismét máskor egy ostinato ritmusképletet kezd fejleszteni, a metrikai és hangsúlyeltolási kombinációk széles skáláját vonultatva fel.”⁽⁶³⁾ A legendás zenésztárs, Miles Davis pedig így emlékezett a közös munkára: „abban a bandában, amelyikben Keith Jarrett-tel és Jack DeJohnette-tel játszottam, Keith és Jack diktálta, merrefelé menjenek a hangok, ők határozták meg a játékot meg a ritmusokat. Megváltoztatták a muzsikát, a muzsika meg egyszerűen kinőtte magát valami mássá. Senki más nem tudott így muzsikálni, mert nekik nem volt Keithük és Jackük.”⁽⁶⁴⁾

Keith Jarrett mindössze huszonhét esztendős volt, amikor triójával – Charlie Haden (bőgő)⁽⁶⁵⁾, Paul Motian (dob)⁽⁶⁶⁾ – fellépett Székesfehérváron. Márton Attila visszaemlékezése szerint „még ma is, csaknem négy évtized elmúltával valami hihetetlen, földöntúli bűvöletet jelentett Keith Jarrett különutas művészetének közvetlen megtapasztalása azon a meleg nyári estén, a Vörösmarty Színház nézőterén. (…) Jarrett művészetét néhány Atlantic és Columbia albumáról már ismertük, és abban a még mindig swinges, hard bopos világban hihetetlen hatást gyakorolt az újdonságra igazán kiéhezett közönségre öntörvényű zenéjével, csodálatosan szép dallamaival és véget nem érő improvizációival.”⁽⁶⁷⁾Lovas Gyula a Magyar Nemzetben megjelent beszámolójában úgy vélte: „a zongorista-zenekarvezető, valamint Charlie Haden bőgős és Paul Motian dobos a jazz valamennyi szépségét felvonultatta. Játékukon érződött, hogy több éves közös munka eredménye, a partnertől kapott impulzusokra azonnal válaszolnak, néhány perc alatt kontaktust tudnak találni a hallgatósággal.”⁽⁶⁸⁾ Sárközi Gábor kritikája szerint „Keith Jarrett triójának játékában a free elemeknek volt értelmük, mert a témából következtek, helyük volt.”⁽⁶⁹⁾

Zoller Attila kvintettjének fellépése a zenei tényezők mellett kultúrpolitikai szempontból is jelentősnek bizonyult. Az 1927-es születésű gitáros-zeneszerző tinédzserként kapcsolódott be a hazai jazzéletbe: a háború utáni években Tabányi Mihály divatos zenekara, a Pinocchio szólistája volt. 1948 végén azonban – a kedvezőtlen politikai folyamatok, a közeledő kommunista diktatúra és a jazz műfaját érintő tiltások, korlátozások miatt – Ausztriába szökött, ahol – a Vera Auer Combo, illetve az Austrian All Stars tagjaként – néhány év alatt megalapozta nemzetközi hírnevét. 1950 decemberében az Internationales Podium című német nyelvű jazz-folyóirat kritikusai Az év gitárosának választották. Zoller az 1950-es évek közepétől egyre gyakrabban koncertezett Párizsban, az NSZK-ban pedig szólólemeze jelent meg, majd 1959-től már vezető amerikai zenészekkel is rendszeresen együttműködött.⁽⁷⁰⁾ A modern magyar jazz születését követő időszakban, az 1960-as években fel sem merülhetett, hogy a „disszidens” Zoller Attila itthon koncertezzen. A Magyar Rádió ellentmondásos megítélésű, szinte korlátlan döntési jogkörrel rendelkező jazz-szerkesztője, Kiss Imre az 1970-es évek elején azonban már elérkezettnek látta az időt, hogy Zollert – majd 1974-ben a magyar másik világsztárját, az Egyesült Államokban élő Szabó Gábort is – hazahívja.

A Zoller Attilával készült 1972-es interjúkban⁽⁷¹⁾ távozásának okairól és körülményeiről nem esik szó, sőt azt sem említik meg, hogy 24 év után hallható ismét Magyarországon. Érdekesek viszont a magyar népzene és a jazz összefüggéseiről kifejtett gondolatai: „A jazz töltése szempontjából a népi ihletés mindig fontos, mondhatni döntő elem volt. A blues és a kesergő közösségét, gondolom, nem kell bizonygatnom. Szerintem a magyar zenének ugyanolyan jogosultsága van a jazzben, mint a néger folklórnak vagy az indiai népzenének. Bartók Béla nagyon populáris a jazz világában is. (…) Az utóbbi időben egyre gyakrabban érzem, hogy ami kijön a hangszeremből, az magyarosan szól (…) Ha a jazz-zenész túljutott bizonyos fejlődési fokon, muzsikájában egyre kevésbé érzékelhető az utánzás, a kopírozás, képes érzelmei tolmácsolására.”⁽⁷²⁾ A székesfehérvári fesztiválra Zoller nem népzenei ihletésű, és nem is a modern mainstream jazz fogalomkörébe tartozó repertoárral, hanem egyetlen kompozícióval érkezett: a Meetin’ in Alba Regia című ötvenperces darabbal, amelyről ő maga is úgy vélte, „talán kissé szokatlan lesz a hallgatóságnak, mi azonban a szabad improvizáció feltétlen hívének valljuk magunkat.”⁽⁷³⁾ Az 1972. június 4-i koncerten Zoller – a konzervatív ízlésű magyar közönség számára igen nehezen befogadható free jazzt játszó – kvintettjének ritmus-szekcióját az előző évben John Surman triójával fellépő Barre Philips (bőgő) és Stu Martin (dob), valamint az örmény származású amerikai ütőhangszeres, Armen Halburian alkotta, Zoller mellett a másik szólista a kiváló német harsonás, Albert Mangelsdorff⁽⁷⁴⁾ volt. Lovas Gyula beszámolója szerint „amíg a Jarrett trióra a harmonikus összhang volt a jellemző (…), Zoller Attila kvintettjének teljesítményét éppen az érzelmi együttlét hiányosságai befolyásolták. Pedig egyénileg kiváló produkciót nyújtottak: gitárjával a zenekarvezető bravúros technikai megoldásokat talál (…), Mangelsdorff a lírai gyengédségű hangoktól a szinte már nem is fúvós hangszerre emlékeztető kemény tónusokig mindent felmutat. (…) Egységesen a Zoller-kvintett (…) csalódást okozott.”⁽⁷⁵⁾ Sárközi Gábor kritikája még keményebben fogalmaz: „Zoller Attila kvintettjének hallgatása közben magányt, félelmet érez a műélvező, aki a zenében nem csak szórakozást keres. Elgondolkodtató dolog ez, különösen ha arra gondolunk, hogy a kvintett minden tagja kiválóan képzett muzsikus: s mégis, ők tudatosan választották ezt a zenélési módot. (…) Az utóbbi évek jazzfesztiváljain a free jazz dominál, divatos zenei irányzat lett, amit illik követni.”⁽⁷⁶⁾

A fesztivál harmadik korszaka (1978–1989)

1973 tavaszán Kiss Imre, a Magyar Rádió jazz-szerkesztője – vélhetően közvetlen pártutasításra – úgy döntött, hogy a magyar jazzélet decentrumát Székesfehérvárról Debrecenbe (illetve részben Nagykanizsára) helyezi át.⁽⁷⁷⁾ A hivatalos indoklás szerint a város állami nagyvállalata, a Videoton már nem látott reklámlehetőséget a jazz támogatásában, s ezért a továbbiakban nem vállalta a fesztivál finanszírozását. Öt év szünet következett, amely időszak alatt a Márkus József vezette székesfehérvári jazzklub tagjai a hazai fesztiválvárosokba (Debrecen, Nagykanizsa, Szeged) tett csoportos kirándulásokkal, illetve a jelentősebb fővárosi koncertek és a győri avantgárd jazz-események rendszeres látogatásával kárpótolták magukat.

1978 tavaszán a Székesfehérvári Városi Tanács Végrehajtó Bizottsága úgy döntött, hogy az Alba Regia Napok kulturális rendezvénysorozatát – takarékossági okokból – ezentúl csak háromévente tartják meg, viszont a programba visszakerül az Interjazz Fesztivál.⁽⁷⁸⁾ A jazzkoncertek szervezésébe a Magyar Rádió mellett az Országos Rendező Iroda (ORI) és a városi tanács művelődési osztálya is bekapcsolódott; a külföldi művészek szerződtetését változatlanul a monopolhelyzetben lévő Interkoncert végezte. A Magyar Rádió – és személyesen Kiss Imre – ebben az időszakban érezhetően Debrecenre és Nagykanizsára összpontosította figyelmét; a székesfehérvári programból hiányoztak a műfaj világsztárjai, illetve a kreatív, újszerű produkciók. A Videoton Interjazz Fesztivál (1978. május 25-27.) „másodrendűségét” jelzi a rengeteg műsorváltozás is. Az eredeti terv szerint a Prágai Jazzfesztiválon sikerrel szereplő Clark Terry⁽⁷⁹⁾ nagyzenekarát, illetve a szaxofonos legenda, Stan Getz⁽⁸⁰⁾ és a harsonásként, zongoristaként, zeneszerzőként egyaránt kiváló Bob Brookmeyer⁽⁸¹⁾ közös formációját akarták Magyarországra hozni, de végül valamennyien lemondták a székesfehérvári fellépést. A hazai fesztiválokon szinte állandó vendégnek számító Zbygniew Namyslowski Quartet sem érkezett meg, pedig a lengyel szaxofonos és zenekara nemcsak a plakáton és a műsorfüzetben, hanem a Fejér Megyei Hírlapnak a fesztivált beharangozó, a rendezvénysorozat első napján megjelent cikkében is szerepelt.⁽⁸²⁾ A szovjet-orosz zongorista-zeneszerző, Leonyid Csizik a plakát és a műsorfüzet szerint triójával érkezett volna, de végül szólókoncertet adott; Deák Tamás big bandjének fellépése pedig indoklás nélkül elmaradt.

Ellentmondásos fogadtatásban részesült a két fiatal – azóta is világszerte koncertező – ütőhangszeres, David Friedman⁽⁸³⁾ és Dave Samuels⁽⁸⁴⁾ produkciója, amelyet – elektromos bőgővel és dobbal kiegészülve – kvartettben mutattak be, s amelynek a Double Image címet adták. Márkus József szerint „a négy zenész jól összeszerkesztett játéka (…), a spontán és a megszerkesztett elemek jó aránya, a változatos ritmusképletek mind tetszettek, a kemény, disszonáns súrlódások jó helyen voltak, de valahogy nem emberi érzelmeket, gondolatokat fejeztek ki. Valahogy túl mechanikusnak, kiszámítottnak, hidegnek éreztem az egészet.”⁽⁸⁵⁾ Kőbányai János úgy vélte, „játékuk végtelen harmóniagazdagsága és tartózkodó eleganciája hatott leginkább. (…) Valamennyi darabjuk csodásan egyesítette a mai modern muzsika fő irányvonalait: a klasszikus kortárszenét és a legújabb jazz eredményeit.”⁽⁸⁶⁾ Sárközi Gábor szerint ezzel szemben „David Freidman modális harmóniafordulatokkal teletűzdelt, meglehetősen unalmas kompozícióit játszották. A blues mintha ismeretlen lenne számukra.”⁽⁸⁷⁾ A fesztivál legsikeresebb – bár tisztán zenei szempontból nem különösebben értékes – produkciója az előző évben Debrecenben is fellépő klarinétos-szaxofonos, Tony Scott koncertje volt, a zongorista Gallusz György együttesének kíséretével. Sárközi Gábor véleménye szerint „elgondolkodtató, hogy Tony Scott, aki hangszerének páratlan virtuóza, nem csak zenei eszközökkel harcolja ki magának a sikert. Bohóckodik, énekel, megénekelteti a közönséget, feltűnő gesztusokkal irányítja kísérő társait.”⁽⁸⁸⁾ Erre utal – de egyértelműen pozitív kontextusban – Márkus József visszaemlékezése is: „a klarinét után (…) előkerült a tenorszaxofon is, amelyen Juan Tizol⁽⁸⁹⁾ szerzeménye, a Perdido szólalt meg az Ellington-repertoárból. Ezen a ponton tárult fel a közönség számára először Scott igazi, varázslatos személyisége és muzikalitása. A téma és a remek tenor-improvizáció után következett a Scott-scat: Tony énekelve is (…) legalább olyan remekül kibontotta a témát, mint szaxofonszólójában. Ám ez még semmi: ezután jött a közönség megénekeltetése.”⁽⁹⁰⁾ Tódor János cikke szerint „külön értekezést kívánna Tony Scott: a zenész, az énekes, a táncos és a showman. Szereplése a fesztivál csúcsát jelentette. Kár, hogy klarinétját (amelyen évtizedek óta a világ egyik legjobbja) csak elvétve használta.”⁽⁹¹⁾

Az 1981. évi Alba Regia Videoton Interjazz Fesztivál (május 27-29.) – programjainak színvonalát, szakmai és közönségsikerét, valamint a hazai jazzélet fejlődésében betöltött szerepét tekintve egyaránt – jelentősen felülmúlta a három évvel korábbi rendezvényt. Ez annak ellenére igaz, hogy a Magyar Rádió – az Országos Rendező Irodával (ORI) kialakult ellentétei miatt – ezúttal egyáltalán nem vett részt a szervezésben, és nem is rögzítette a koncerteket.⁽⁹²⁾ A fesztivál ma is rendelkezésre álló, értékes hangzó dokumentumai így a székesfehérvári jazzklub vezetője, Márkus József, valamint a városi Ifjúsági és Úttörőház hangtechnikusának munkáját dicsérik, akik titokban, a színpaddal szemközti hátsó erkélyről rögzítették az elhangzó produkciók jelentős részét. A hazai fellépők közül kiemelkedett Szabados György szólókoncertje, valamint Vukán György (zongora), Berkes Balázs (bőgő) és Bontovics Kati (ének) triója. Szabados székesfehérvári meghívása világosan jelzi, hogy az általa képviselt avantgárd, kortárszenei irányzat – amelytől az 1970-es években még sokan idegenkedtek – ekkorra már megkerülhetetlenné vált a magyar jazzéletben. Vukán Györgyről jogosan jegyzi meg Sárközi Gábor kritikája, hogy „ő az a zongorista, aki legbensőbb lényét képes adni: a kitárulkozó művészek közül való. Játéka elmélyült: a kommersz elemeket gondosan kerüli, mert nem törekszik mindenáron a közönség kegyes tapsaira.” Bontovics Kati pedig „az egyetlen hazai jazzénekes (Európában sincs sok), aki a frazírozás alapelemeinél jóval többet képes nyújtani.”⁽⁹³⁾

Az 1981. évi fesztivál külföldi vendégei közül öten is – Art Farmer amerikai trombitás⁽⁹⁴⁾, Niels-Henning Ortsted Pedersen dán dobos⁽⁹⁵⁾, Memphis Slim amerikai blues-énekes és boogie-woogie zongorista⁽⁹⁶⁾, Albert Mangelsdorff német harsonás és az amerikai Art Pepper Quartet⁽⁹⁷⁾  – kimagasló színvonalú, egyedi és megismételhetetlen produkciót hoztak el Székesfehérvárra. A hazai közönség számára is jól ismert zágrábi vibrafonos, Bosko Petrovic big bandjének szólistájaként színpadra lépő Art Farmer „trombitahangjának megkapó szépsége napokig kísérti az embert” – írta Sárközi Gábor, hozzátéve: „a Bosko Petrovic Big Band feledtetett minden korábbi csalódást. (…) A swinges hangvételű számoktól a jazz-rock stílusvilágáig egyaránt otthonosak, szólistáik pedig igen felkészült, virtuóz muzsikusok.”⁽⁹⁸⁾ Az Oscar Peterson oldalán világhírűvé vált Niels-Henning Ørsted Pedersen ezúttal az egyik legjobb hazai zongoristával, Csík Gusztávval alkotott duót. Tódor János beszámolója szerint „a dán bőgőkirály fellépését előzte meg a legnagyobb várakozás. Nem véletlenül, mert amit hangszerén produkált, arról csak felsőfokon lehet beszélni. Olyan művészt láthattunk, akinél a technikai virtuozitás nem öncél, hanem magas régiójú muzikális szellemiségének természetes eleme.”⁽⁹⁹⁾ Az ekkor hatvanhat éves Memphis Slim – akárcsak egy évtizeddel korábban Champion Jack Dupree – a jazz hőskora, a húszas-harmincas évek zenei világát hozta el Magyarországra, és tomboló sikert aratott. A kreatív, improvizatív kortárszenét játszó Albert Mangelsdorff – szokatlan módon – szólókoncertet adott, amelyről Sárközi Gábor megjegyezte: „olyanokat produkál rendkívül nehéz hangszerén, a pozánon, hogy méltó társra, hasonló fantáziájú muzsikusra aligha akadna. Játékát hallgatva nem érezzük a ritmusszekció hiányát: szóló és kíséret együtt hallatszik, olykor a szó szoros értelmében.”⁽¹⁰⁰⁾ Az eredeti tehetségű, de súlyos drogproblémákkal küzdő Art Pepper ötvenhat évesen – alig egy esztendővel halála előtt – lépett fel az Alba Regia Videoton Interjazz Fesztiválon, így nyilvánvaló, hogy ekkor már túljutott pályája delelőjén. Összetvéeszthetetlenül egyéni színezetű szaxofonjátéka mégis megragadta a közönséget, akárcsak zenésztársainak (Milcho Leviev – zongora, Bob Magnusson – bőgő⁽¹⁰¹⁾, Carl Burnett – dob⁽¹⁰²⁾) kiváló előadása. Tódor János beszámolója szerint „a bolgár származású zongorista sokszor a free-től sem visszariadó motívumokat eszelt ki, csak hogy megmozgassa a pillanatnyi status quót, a fiatal bőgős meghökkentő ura volt a helyzetnek, míg a dobostól a fesztivál legjobb (dob)teljesítményét hallottuk – méghozzá úgy, hogy mindvégig a háttérben maradt.”⁽¹⁰³⁾

Az 1984. évi Videoton Interjazz Fesztivál (május 26-27.) programszerkesztését különös asszimmetria jellemezte: az Országos Rendező Iroda (ORI) által, ismét a Magyar Rádió közreműködése nélkül létrehozott koncertsorozat első napján négy különböző produkció szólalt meg, a második napot viszont teljes egészében kitöltötte a világhírű Art Ensemble of Chicago⁽¹⁰⁴⁾ előadása. A kétnaposra szűkült fesztivált a Videoton a városban keringő hírek szerint⁽¹⁰⁵⁾ legalább 1,5 millió forinttal támogatta, ami akkoriban rekord összegű szponzorációnak számított. Márkus József visszaemlékezése szerint a fesztivál költségvetésének 70 százalékát felemésztő chicagói produkcióra „órák alatt elkapkodták a jegyeket, állítólag ötször annyi jegy is elfogyott volna; az első napra azonban még aznap is bőven kapható volt a belépő.”⁽¹⁰⁶⁾ Az Art Ensemble of Chicago – a különböző nemzetközi szakmai szavazások és a lemezeladási statisztikák alapján – az 1980-as évek közepén a világ talán legiskeresebb jazzegyüttese volt; annak ellenére, hogy zenéjük az autentikus afro-amerikai népzenében és az avantgárd művészeti törekvésekben gyökerezett, s így szinte teljesen nélkülözte a populáris elemeket. J. Király István kritikája szerint „produkciójuk mindenekelőtt egy félreértést tisztázott: az AEC nem free jazz zenekar. Kísérleti muzsikát játszanak, de nem kortárszenei értelmezésben. Felfogásuk szerint a jazz megújításához egyrészt elkerülhetetlen visszatérni az afrikai folklórhoz, másrészt hasznosítani kell a világ legkülönbözőbb zenei kultúráinak eredményeit. Formanyelvük ugyanakkor szerves örökségként kezeli a jazz korábbi korszakainak elemeit.”⁽¹⁰⁷⁾

Az 1980-as évek közepén a székesfehérvári jazzbarátok abban reménykedtek, hogy a Videoton Interjazz Fesztivál csupán az Art Ensemble of Chicago különösen költséges produkciója miatt rövidült kétnaposra. A helyzet azonban 1987-ben sem változott: a Videoton a gazdasági válságra, az ország eladósodására hivatkozva jelentősen csökkentette a támogatást, így a tizedik, jubileumi fehérvári jazzfesztivál – Tódor János megfogalmazása szerint – „nyilván a szűkös anyagiak miatt, meglehetősen helyiérdekűvé sikeredett. Olykor a legolcsóbb OSZK-s hakni-szellem lengte be a szebb napokat látott Vörösmarty Színházat.”⁽¹⁰⁸⁾ Visszafordíthatatlanná vált a fesztivál eljelentéktelenedésének folyamata. Ez nemcsak azt jelentette, hogy a világ élvonalába tartozó külföldi vendégművészek meghívására többé nem jutott pénz, hanem azt is, hogy teljesen hiányoztak az újszerű, eredeti produkciók; a magyar szólisták és zenekarok is „rutinfeladatnak” tekintették a székesfehérvári koncertet. Az 1987. május 16-án és 17-én megrendezett fesztivál legjobb szólistájának a Vukán György–Berkes Balázs–Kőszegi Imre összeállítású Super Trióval fellépő Lakatos „Ablakos” Dezsőt⁽¹⁰⁹⁾ tartotta a korabeli kritika, de nagy sikert aratott a cseh multiinstrumentalista fúvós, a „Bambino di Praha” becenééven ismert Jiri Stivin is, aki – Deseő Csaba beszámolója szerint – „régi közönségkedvenc Magyarországon is, s nem alaptalanul. Nemcsak kitűnő virtuóz számos fúvós hangszeren, hanem nagyszerű show-man is. Egy halom hangszert pakolt ki a hangszerre, meg egy magnetofont. Ez utóbbiról szólalt meg ugyanis kísérő együttese. Nem egészen eredeti ötlet, de ahogy ő csinálja, egyedülálló. Zeneileg is, színpadi produkcióként is.”⁽¹¹⁰⁾ Stivin nevét egyébként már 1984-ben megjegyezte a székesfehérvári közönség: akkor Szabados Györggyel adott emlékezetes duókoncertet.

A politikai rendszerváltás, a korábban monopolhelyzetben lévő zenei intézmények (ORI, Interkoncert, Magyar Rádió) megszűnése vagy meggyengülése, és nem utolsó sorban a Videoton privatizációja a székesfehérvári jazzfesztiválok végét jelentette: az utolsó Interjazzt 1989-ben rendezték meg. Ez a fesztivál már vállaltan a magyar művészek új produkcióit állította a középpontba, egy-egy külföldi vendégszólista meghívásával. A Magyar Rádió tánczenekara, a Stúdió 11 például – eMeRTon Big Band néven – osztrák, jugoszláv, szovjet-orosz és lengyel zenészekkel egészült ki. Márkus József kritikája kiemelte a German Clarinets duóval közösen fellépő zongorista-zeneszerző, Binder Károly teljesítményét. „Megjelenésével felforrósodik a levegő. Hallatlan energiával muzsikál, valósággal birkózik, dulakodik hangszerével. (…) Máskor meg simogatja, becézi a billentyűket”⁽¹¹¹⁾ – írta az utolsó Interjazz Fesztivál utolsó napjáról a székesfehérvári jazzélet krónikása.

A tanulmány az az NKFIH K 108.306-os pályázat keretében, annak támogatásával készült. 

Jegyzetek